Rebecca Alexander nem sokkal azután jelentkezett önkéntesnek, hogy Andrew Cuomo kormányzó mentálhigiénés szakembereket kért fel a COVID-19 válság által traumatizált elsősegélynyújtók tanácsadására. A New York-i pszichoterapeuta fogadta egy fiatal ápolónő hívásait, aki nehezen tudott aludni, mert a haldokló betegek levegőért kapkodó hangjai kísértették. Egy orvos leírta, hogy az édesanyja nyolcvankét éves kora napján azt az utasítást kapta, hogy ne intubáljon senkit, aki elmúlt nyolcvanéves. Egy gyermekápolónő, aki a csecsemők betegségeire specializálódott, beszámolt a képzetlenségéről, miután hirtelen áthelyezték az akut légzési elégtelenségben szenvedő felnőttek ápolására. Többen bevallották, hogy testük fizikai és érzelmi határait feszegetve maguk is rendkívül szorongtak. “Az állandóan a frontvonalon való tartózkodás megviseli őket” – mondta nekem.
Az Alexander előtt problémáikat kiöntő emberek közül senki sem tudta, hogy ő törvényesen süket és vak – és saját mélységes félelmei vannak azzal kapcsolatban, hogy az új koronavírus hogyan fenyegeti azt a becslések szerint 2,4 millió amerikait és világszerte további milliókat, akik hozzá hasonlóan az érintésre támaszkodnak a kommunikáció, a tájékozódás és az öngondoskodás során. “Ha nincs látásod vagy hallásod, vagy mindkettő, akkor nagymértékben más érzékszervekre támaszkodsz” – mondta. “Számunkra ez a másik érzék az érintés.” De az érintés ma már a COVID-19 terjedésének legelterjedtebb eszköze.
A siket emberek jelbeszéddel kommunikálnak, ami nem jár fizikai érintkezéssel, de a siketvak közösség tagjai – a hallás és látás kettős érzékszervi károsodásával élő emberek hivatalos megnevezése – tapintásos jelbeszédet használnak, vagyis a szavakat érintéssel nyomják a másik kezébe. Ezt a kommunikációs formát Helen Keller és tanítója, Annie Sullivan tette híressé. A világjárvány idején a védekezés új formái – beleértve a társadalmi távolságtartást, a maszkokat és a kesztyűket – csak bonyolítják a kommunikációt. Sok siketvak ember nem tud kesztyűben Braille-írást olvasni, mert a kezük érzéketlen. És sokan, akiknek megmaradt a látásuk, nem tudnak szájról olvasni a maszkon keresztül. “Az az aggodalmam, hogy a világjárványtervezés teljesen kihagyta ezt a közösséget” – mondta nekem Roberta Cordano, a washingtoni Gallaudet Egyetem elnöke. A Gallaudet az egyetlen siket egyetem az Egyesült Államokban. Legalább tizenöt hallgatója siketvak. “A hurrikánokkal vagy más természeti katasztrófákkal ellentétben a COVID-19 fizikai távolságot követelt meg az emberek között. A siketvak emberek azonban a fix fizikai közelségre támaszkodnak, hogy kommunikáljanak a körülöttük lévő világgal” – mondta Cordano. “Hogy őszinte legyek, a jelenlegi amerikai egészségügyi rendszerben nincs országos szintű mechanizmus a siketvakok támogatására.”
A siketvakok közösségéről megfeledkeztek a világjárványban. Amikor elkezdtem tudósítani erről a cikkről, nem volt fogalmam a problémák kiterjedéséről vagy félelmeik mélységéről. Több mint három tucat siketvak ember egészen Ausztráliából öntötte ki a szívét megrendítő e-mailekben és telefonhívásokban, amelyek némelyikét jelnyelvi tolmácsok és Braille-írás bonyolult rétegein keresztül bonyolították. A siketvak emberek nem akarnak szánalmat, mondták nekem. Sokukat még normális időkben is kimerítik a hallók és látók világában való hősies túlélésük leegyszerűsítő ábrázolásai.
Alexander, a siketvak pszichoterapeuta, aki New York-i kórházi dolgozóknak ad tanácsot, extrém sportoló, aki megmászta a Kilimandzsárót, ejtőernyőzik, és átúszott Alcatrazból a partra. Megírta bestseller könyvét – a “Not Fade Away: A Memoir of Senses Lost and Found” című könyvét, amelyből John Krasinski rendezésében film is készül. A világot egy fehér bottal és egy Monkey nevű mini goldendoodle kutyával járja. A New York-i elsősegélynyújtók hívásait azért fogadhatja, mert cochleáris implantátummal rendelkezik, amely minimális hallást biztosít; anélkül nem hall semmit. “Egyik ember sem tudja, hogy a mindennapi életben én lennék az utolsó, akihez segítségért fordulnának” – mondta nekem. A siketvak emberek azonban szeretnék érezni, hogy van esélyük a túlélésre.”
Sokan aggódnak amiatt, hogy a kórházak nem rendelkeznek a segítségükhöz szükséges irányelvekkel, sávszélességgel vagy szolgáltatásokkal. Attól tartanak, hogy egy túlterhelt egészségügyi ellátórendszerben a darwini triázs áldozatai lesznek. Haben Girma, egy eritreai-amerikai ügyvéd elmondta nekem, hogy retteg attól, hogy “a szűkös erőforrásokkal szembesülő kórházak úgy döntenek majd, hogy nem mentik meg az életünket. Létezik egy abisztikus feltételezés, ami miatt egyesek azt gondolják, hogy jobb halottnak lenni, mint fogyatékosnak.”
2013-ban Girma volt az első siketvak ember, aki elvégezte a Harvard jogi karát. 2014-ben tartott egy TED-előadást, amelyet több mint negyedmilliószor néztek meg. 2016-ban felkerült a Forbes 30 Under 30 listájára. Két amerikai elnök, valamint egy kanadai miniszterelnök és egy német kancellár is kitüntette. Írt egy bestseller könyvet, és beutazta a világot, hogy előadásokat tartson. Most harmincegy éves, és a tervek szerint ebben a hónapban könyvturnéra indult volna Ausztráliába és Új-Zélandra, mielőtt a COVID-19 járvány tombolt volna a Földön. Elmondta, hogy a járvány idején a kórházak nem engedhetik meg, hogy a siketvak betegeket tapintható jelnyelvet használó tolmácsok kísérjék – egyrészt a tolmácsok biztonsága, másrészt a korlátozott védőfelszerelések miatt. “Ha én koronavírustól szenvednék, nem lenne erőm kiállni magamért” – mondta. “Az orvos talán ránézne az egészségügyi dokumentációmra, és azt mondaná, hogy az életemet nem érdemes megmenteni. Olyan sok orvos alulértékeli az életünket.”
Lisa Ferris, aki siketvak, a vak férjével, aki vak, az oregoni Portlandben egy fogyatékkal élők számára segédeszközöket oktató céget vezet. A siketvak közösség helyzetét a világjárványban úgy jellemezte, hogy “tragédia vár arra, hogy megtörténjen. Úgy tudtam kommunikálni, hogy valaki beírta a billentyűzetet, én pedig el tudtam olvasni a Braille-kijelzőn. De vajon megengedik-e, hogy megtartsam a Braille-kijelzőmet? Hajlandóak lesznek hozzányúlni a billentyűzetemhez? Lesz-e türelmük, hogy valamit kidolgozzanak velem?” – írta. “Nagyon demoralizáló az a gondolat, hogy minket, fogyatékkal élőket, félre lehet dobni egy triázs-szituációban. Nem gondolom, hogy az életem többet ér, mint másoké, de azt semmiképpen sem gondolom, hogy kevesebbet ér.”
Fotó: Dawn Watts
Nincs központi adatbázis arról, hogy hány siketvak ember betegedett meg COVID-19-ben, vagy hányat teszteltek rá. Az emberi érték kérdése azonban a világjárvány során végig fájdalmas aluljáró volt, különösen az idősek, a hajléktalanok, a fogyatékkal élők és a már meglévő betegségben szenvedők esetében. A siketvak emberek számára egzisztenciális kérdés, hogy tudják, mi történik körülöttük. “Attól tartunk, hogy elszigetelődünk, és nem leszünk képesek kommunikálni” – mondta nekem Rossana Reis, aki negyvenhét éves és Washingtonban él. A korábbi tanácsadó és szószóló Reis pro-aktilis jelnyelvet és botot használ. “Aggódom, hogy ha valaha is megbetegszünk, az életünket kevésbé tartják majd megmentésre érdemesnek, mint a “képzettebbekét”.” Art Roehrig, a Siketvakok Amerikai Szövetségének korábbi elnöke egy videót tett közzé a YouTube-on jelnyelvi utasításokkal arról, hogyan kell felkészülnie egy siketvak embernek arra, hogy kórházba kell mennie. “Most egy Ziploc zacskót tartok a kezemben, amelyben néhány tárgy van” – jelelt. A zacskóban van egy papír, amin ez áll: “Siketvak vagyok. Kérem, hogy az ujjbegyével nyomtasson nagybetűket a tenyeremre”. A Ziploc-tasakban volt egy gyógyszerlista és három indexkártya is. Az egyik a mosdót, a másik a vizet kéri, a harmadik pedig a sürgősségi kapcsolattartójának nevét és telefonszámát tartalmazza, aki a beteg adatait, személyes orvosát, biztosítását és az egészségügyi dokumentáció beszerzésének módját.”
A siketvak emberek érzékszervi veszteségük és kommunikációs képességeik tekintetében sokfélék. “Soha nem találsz két egyforma embert” – mondta nekem Pattie McGowan, a Siketvakok Országos Családi Szövetségének elnöke és egy siketvak diák édesanyja. Vannak, akik olyanok, mint Helen Keller, aki egy csecsemőkori betegség után elveszítette minden hallását és látását. Keller 1903-ban megjelent “Életem története” című önéletrajzát Alexander Graham Bell amerikai feltalálónak ajánlotta. Bell összekötötte Kellert Annie Sullivannel, aki megtanította őt a Louis Braille által kifejlesztett érintéssel történő kommunikáció egyik formájára. 1918-ban a Braille-írást a vakok hivatalos nyelvévé fogadták el, nagyrészt Keller szorgalmazásának köszönhetően.
A siketvakok egy részének genetikai vagy degeneratív rendellenességei vannak, mint például az Usher-szindróma három típusa, amelyek születésüktől fogva vagy idővel tönkreteszik a látást és a hallást. Alexander, a pszichoterapeuta Usher-szindrómában szenved. Jelenleg alig lát, és idővel teljesen el fogja veszíteni a látását. Girma, az ügyvédnő csak egy százalékban lát; idősebb testvére, Mussie szintén siketvak. Mások jogilag siketvakok, mert súlyosan, de nem teljesen korlátozottak; lehet, hogy cochleáris implantátum segítségével van némi hallásuk, de a tájékozódáshoz még mindig vakvezető kutyára vagy botra van szükségük, és a kommunikációhoz jelnyelvet (kézmozdulatokkal) vagy tapintásos jelnyelvet (érintéssel) használnak. Vannak, akik jól képzettek, és nagyfokú kommunikációs képességekkel rendelkeznek; másoknak kevés oktatási lehetőségük volt, és nem rendelkeznek ilyen képességekkel. Vannak, akik szóbeli kommunikációra képesek; mások nem.”
A világjárvány kitörése óta sok siketvak ember elvesztette hozzáférését a két fő emberi segítséghez: a szolgáltatókhoz és a fordítókhoz – mondta nekem Sue Ruzenski, a Helen Keller Nemzeti Központ ügyvezető igazgatója. A támogató szolgáltatók vagy önkéntesek, vagy alacsony fizetésű részmunkaidős dolgozók, akik heti néhány órában segítenek a siketvak közösség tagjainak alapvető feladatok elvégzésében, például segítenek nekik bevásárolni, ügyeket intézni vagy leveleket olvasni. A tolmácsok, akik magasan képzettek, tanúsítottak és jól fizetettek, a siketvak emberek számára kommunikálnak a technológia rétegeit használva. A beszélt szavakat Braille-írásra vagy tapintható jelnyelvre alakítják át; a siketvak személy válaszát is beszédre fordítják. (Girmával egy Gordon nevű tolmácson keresztül készítettem interjút; ő szóbeli, így az ő közreműködése nélkül válaszolt.) A világjárvány kitörése után Larry Hogan marylandi kormányzó márciusban kiadta a 20-03-31-02-es számú végrehajtási rendeletet, amelyben kijelentette, hogy a szolgáltatókat és a jelnyelvi tolmácsokat alapvető fontosságú munkavállalóknak kell tekinteni. A legtöbb állam azonban egyiket sem tekinti nélkülözhetetlennek.”
“A legtöbb, ha nem minden siketvak személynek továbbra is szüksége van siketvak tolmácsra, hogy segítsen nekik minden szükséges utasításhoz és információhoz hozzájutni, ha nincs családi támogatásuk, vagy ha az alternatív kommunikációs módszerek kudarcot vallottak” – sürgetett ebben a hónapban a Siketvakok Világszövetsége. “Ezért létfontosságú, hogy egyedülálló fogyatékosságunkat tisztelettel kezeljék.”
A múlt hónapban a Gallaudet Egyetem a világjárvány kitörése után megszüntette a személyes szolgáltatók és tolmácsok elérhetőségét, és bezárta washingtoni campusát, annak ellenére, hogy öt siketvak diák kérte, hogy a kollégiumban maradhasson. A Gallaudet két hallgatója – Ashley Jackson és Ali Goldberg, akik mindketten siketvakok – közös e-mailt írt nekem frusztrációjukról, elszigeteltségükről és kiszolgáltatottságukról. A siket hallgatók számára a távoktatás folytatására vonatkozó rendelkezések nem működnek számukra. “Ugyanabba a csapdába estünk, mint más szervezetek” – kontrázott Cordano, a Gallaudet elnöke. “Nem volt elég maszkunk vagy kesztyűnk ahhoz, hogy biztosítsuk a szolgáltatók vagy a diákok biztonságát.”
A világjárvány más kihívásokat is hozott Terry Dunnigan számára. Ahogy egyre inkább elvesztette a látását, Dunnigan az észak-karolinai kisvárosából Des Moines-ba költözött, mert annak tömegközlekedési rendszere lehetővé tette számára, hogy vakvezető kutyájával, Bubbával önállóan utazhasson. Egy évvel ezelőtt vesztette el utolsó látását. Miután Bubba októberben meghalt, beiratkozott a Helen Keller Nemzeti Központba, hogy megtanulja, hogyan kell Braille-írást írni Braille-írógépen, és hogyan kell bottal közlekedni. A járvány miatt a központot, amely az önálló életvitel, a technológia és a kommunikáció terén nyújt képzést, március elején be kellett zárni, még mielőtt bármelyikben jártasságot szerzett volna.”
“A legközelebbi busz két utcányira van. El tudok menni a sarkon, de nincs hangom, így nem tudom, honnan jön a forgalom” – mondta nekem. “A Helen Keller központban adnak egy kártyát, amire az van írva, hogy ‘Siketvak vagyok. Segítene nekem átkelni az úton?’. De nem használhatod ezeket a táblákat, ha nem lehet senki a közeledben, vagy nem érhet hozzád, még akkor sem, ha látja a táblát. Megpróbáltam bottal átkelni az utcán, és majdnem megöltem magam.” Dunnigan, aki hatvanhat éves és egyedül él, most nem tud beszállni a húszemeletes lakóházának liftjébe, mert nem látja vagy hallja, hogy van-e valaki más is benne kevesebb mint hat méterre tőle. A siketvak technológia terén még nem jártas, és nincs számítógépe, így nem tud ételszállítást rendelni. A múlt héten már csak néhány konzervet kapott. A kommunikációhoz a hallókészüléke és az iPhone-ja közötti Bluetooth-kapcsolatra támaszkodik. Az épületében azonban nemrég leállt a Wi-Fi, így nem tudta megkérni Sirit, hogy lépjen be a telefonjába. Tizenhat órán keresztül Dunnigan egyedül volt, és nem tudott kommunikálni a süket, sötét világban. “Ha ez az új normális állapot, milyen lesz a siketvak emberek számára?” – mondta.”
Az általam megkérdezett siketvak emberek közül sokan azt mondták, hogy el vannak vágva az alapvető információktól. A Fehér Ház napi tájékoztatói nem biztosítanak jelnyelvi fordítást. A médiában a világjárványról, annak terjedéséről és a számokról szóló adatokat és statisztikákat vizuális formában mutatják be, mondta nekem Paul Martz, egy ötvenhét éves számítógépes szakember a coloradói Erie-ben. Még a csekély hallása miatt is hallókészülékre támaszkodik, de az a világjárvány kitörése után “egy nem tervezett utat tett meg a mosógépben”, mondta nekem. Soha nem tanult sem vizuális, sem taktilis jelbeszédet. “Majd kicseréljük őket, amint úgy érezzük, hogy megéri a kockázatot, hogy kimerészkedjünk a vírusfertőzött világunkba.”
A Helen Keller napjai óta a siketvak emberek és támogató hálózataik intézményeket hoztak létre, hogy elősegítsék saját oktatásukat, függetlenségüket és foglalkoztatásukat. Anindya Bhattacharyya a Helen Keller Nemzeti Központ technológiai ismeretterjesztését és képzését koordinálja. Beutazza az országot, hogy segítse a siketvak embereket a technológiával való kapcsolatteremtésben. Ő maga is siketvak. Bhattacharyya a múlt héten küldött nekem e-mailt Dorothy Klein esetéről, aki ebben a hónapban tölti be a százkettedik életévét. Kleint 2017-ben egy speciális iPad Próval szerelte fel. Még mindig mozgékony a technológiában, de az iPadjén technikai probléma lépett fel. Arra gyanakszik, hogy szoftverfrissítésre van szüksége, és hogy a nőnek képzésre van szüksége az új funkciókkal kapcsolatban. Klein a floridai Boca Ratonban él, Bhattacharyya pedig Kaliforniában. “Az otthonmaradási rendelet miatt nem tudok utazni, és kerülöm a kapcsolatot másokkal, hogy megvédjem őket és magamat” – írta Bhattacharyya egy e-mailben. Megkerestem Kleint, aki egyedül él egy idősek otthonában. “A technológia csodálatos – amíg el nem romlik” – mondta nekem. A fia nem tud segíteni; ő a Massachusetts állambeli Greenfieldben egy ápolási otthon orvosi igazgatója, amelyet a COVID-19 súlyosan érintett. Amikor azt mondtam, hogy aggódnia kell az édesanyja kiszolgáltatottsága miatt százkét évesen, azt válaszolta: “Ez mindkét irányba megy.”
Mivel a társadalmi távolságtartás az új normális, az alapvető szükségletek beszerzése hatalmas akadállyá vált. Kaliforniában egy élelmiszerboltban azt mondták Girmának, hogy vakvezető kutyáját a koronavírus miatt többé nem engedik be. A nő azzal vágott vissza, hogy ez a politika sérti a fogyatékossággal élő amerikaiakról szóló törvényt, amely tiltja a fogyatékossággal élő emberek diszkriminációját. Győzedelmeskedett. Hasonló történeteket hallottam másoktól is. Washingtonban, D.C.-ben Betsy Wohl leírta, hogy a Safeway pénztáránál ragadt a bevásárlószatyrokra várva. Semmi sem történt. A pénztáros végül egy kártyát nyomott az arcába, de Wohl nem tudta elolvasni. Wohl közelebb vitte a kocsiját a pénztároshoz, aki ismét az arcába nyomta a kártyát. Wohl végül rájött, hogy a vásárlóknak mostantól maguknak kell bezacskózniuk a bevásárlásaikat. “A siketvakság és a társadalmi távolságtartás nem fér össze” – mondta nekem Bradley Blair, egy harminchét éves végzős diák az Illinois állambeli DeKalbban. “Néhány embernek egyszerűen meg kell szegnie ezeket a távolságtartási irányelveket, ha el akarja intézni a dolgait, vagy pedig el kell hagynia dolgokat – nem túl szép választás.”
Sarah McMillen, a harmincöt éves San Antonio-i lakos aggódik, hogy a botja – az egyetlen eszköze a világban való tájékozódáshoz – kiteheti őt a vírusnak. Domináns kezét korlátok megfogására és ajtók kinyitására használja, majd áthelyezi, hogy a botot tartsa. “A markolat fogása a baktériumok pöcegödrévé válik” – írta. Eduardo Madero, aki a Georgia állambeli Powder Springsben él, most már az egész botját a fürdőkádban mossa. A jelbeszéd használata is problémás, írta, mert egyes jelek – például “anya”, “apa”, “nővér”, “testvér”, “testvér”, “betegség”, “súlyos” és “láz” – mind olyan mozdulatokat tartalmaznak, amelyek az arcot érintik.”
A kommunikáció még a technológiában jártasak számára is lassú – néha nagyon lassú – lehet, ami megnehezíti az online vásárlást és a szállítási határidők beszerzését. “Próbálok stratégiákat kidolgozni, hogy megszerezzem ezeket a résidőket, például mindig részben tele van a bevásárlókosaram, és hajnali 2-kor kelek fel, hogy megpróbáljam elkapni a résidőket” – mondta Ferris, a technológiai tréner. Hogy biztosítsa, hogy a gyermekei ételt kapjanak, minden reggel találkoznak a helyi iskolabusszal, hogy megkapják a körzet által biztosított reggelit és ebédet. “Ez nem olyasmi, amit normális esetben megtennénk” – mondta nekem. “Megvitattam, hogy a helyi élelmiszerbank szállít, de mivel még mindig rendben van a jövedelmünk, nem szívesen veszek el ételt egy olyan családtól, amelynek nincs jövedelme”. Közben a gyógyszertárában csak az átjáróablakon keresztül adják ki a gyógyszereket. Ferrisnek tömegközlekedéssel kellett eljutnia a gyógyszertárba, majd sorban állnia az autók között, hogy kiváltsa a vesebetegségére szóló receptet. “Ez nagyon kínos volt, és veszélybe sodort” – mondta.”
Az elszigeteltség érzése különösen mélyen gyökerezik a siketvakok körében is. “Úgy érzem, mintha egy hatszor hat méteres cellába dobnának minket, ahol nincs emberi kapcsolat” – mondta Jessica Eggert, egy negyvenhárom éves minnesotai lakos. Megan Conway szerint a világ többi része most tanulja meg, milyen lehet az élet a siketvakok számára. “Furcsa módon jobban a közösség részének érzem magam, mint korábban, mert közös élményünk van” – írta Conway, aki ötvenéves és a kaliforniai Healdsburgban él. De az állami otthonmaradási rendelet elvágta őt a többi siketvak embertől. “Az a képesség, hogy más siketvak emberekkel összejöjjünk, hogy beszélgessünk és nevessünk, és ne terheljék mások azon felfogása, hogy torzszülöttek vagyunk, fontos a józan eszünk és a jólétünk szempontjából.” Francis Casale, a kaliforniai Covinában található Intercommunity Church of God siketvak lelkésze a múlt hónapban bezárt temploma után kezdett prédikációkat közzétenni siketvak hívei számára a YouTube-on és a Facebookon. Hiányzik neki a többi siketvak ember tanácsadása, akik közül sokan egyedül élnek. Az általam megkérdezettek közül sokakhoz hasonlóan Casale is azt írta nekem, hogy a legjobban az ölelések cseréje hiányzik neki, ami különösen fontos a siketvakok számára, akik a barátságot érintéssel fejezik ki.
Vanessa Vlajkovic, egy huszonkét éves lovas és végzős hallgató az ausztráliai Queenslandi Egyetemen, a siketvakok kíméletlen unalmáról panaszkodott. “Nem mintha órákig ülhetnék és nézhetném a Netflixet” – mondta. Az olvasás, ami most az egyetlen időtöltése, súlyos ismétlődő megterhelési sérüléseket okozott a kezében és a csuklójában a Braille-írás túlzott használata miatt. Az ügyvéd Girma a “Crip Camp” című új Netflix-film rendezőihez fordult, hogy adják át neki a forgatókönyvet, amelyet egy Braille-írásra fordító számítógépen olvasott. “Úgy faltam fel az átiratot, mint egy izgalmas regényt” – mesélte. Napi három mérföldet sétál vakvezető kutyájával, egy Mylo nevű német juhászkutyával, de hobbijának, a szörfözésnek és a társastáncnak már nem tud hódolni. Girma rendszeresen táncolt egy Palo Alto-i templomban szerda esténként, és akkor is, amikor utazott – Indiában, Costa Ricában és Dubajban. Különösen szereti a swinget és a salsát. “A nyelvnek sokféle formája van” – mondta Girma. “Vannak fizikai jelek, amelyeket az emberek a világ minden táján ismernek.” Magával vitte a vezeték nélküli billentyűzetét, hogy a többi táncos úgy tudjon kommunikálni, hogy szavakat gépel be, amelyeket Braille-írással továbbít a mobilkészülékén keresztül. “Hiányzik a beszélgetés a többi táncossal” – mondta. Andre Gray, aki negyvenéves és az Oregon állambeli Portlandben él, szintén az érzés hiányát fájlalta, ha nincsenek körülötte más emberek. “Hosszú és rendkívül forró zuhanyt veszek, csak hogy megtapasztalhassak egy kis külső érintést és érzékelést erre a napra” – írta.”
Március 30-án Nancy Rourke, egy ismert siket festőnő online festészeti eseményt indított. Egy YouTube-videót tett közzé jelnyelven, útmutatásokkal, a szükséges kellékekkel és sablonokkal a témáról, amely a napfelkelte, az egység és a szabadon úszó halak jelnyelvi szimbólumai köré épült. Roehrig, a Siketvakok Amerikai Szövetségének korábbi elnöke úgy döntött, hogy megpróbálkozik az első festéssel. Egy barátja segített Roehrignek vezetni a kezét a sablon körül, de siketvak emberként különböző textúrákat akart hozzáadni – kagylókat, babot, gyöngyöket, hamis drágaköveket és pipatisztítót -, hogy érezze a festményt. “Örömömben találtam magam” – írta. Az eredmény lenyűgöző.”
Maricar Marquez, aki siketvak, napjainak nagy részét most távolról dolgozik, mint a Helen Keller Nemzeti Központ független életvitelért felelős felügyelője. Mint sok siketvak ember, ő is rendkívül aktív életet élt a világjárvány előtt. “Teljesítettem a New York City Maratont, több triatlonversenyt, ejtőernyőztem, sziklát másztam és kötélpályáztam” – írta nekem. Szégyelltem magam; én egyiket sem csináltam. Mint sokan mások szerte a világon, most hosszú órákat tölt a Zoom megbeszéléseken. A Zoom platformot kínál a vakok és a fogyatékkal élők számára a kommunikációhoz, bár a siketvak embereknek gyakran tolmácsra van szükségük, aki begépeli, amit mondanak vagy aláírnak; a szavak Braille-írással jelennek meg. Marquez egyik tolmácsa kitalált egy tervet, hogy a Fitbit trackerének berregésével hívja fel a figyelmét arra, hogy Braille-írással ellenőrizze a szöveges üzeneteit. A Zoomot használja a szocializálódáshoz is. “Mint sok más amerikai, én is csatlakozom a Zoom Happy Hours-hoz a barátaimmal, és együtt élvezünk egy pohár bort” – írta.”
Marquez azonban nem futott, nem sétáltatta vakvezető kutyáját, Cliffet, és nem hagyta el az otthonát sem, mióta New Yorkot lezárták. Sem ő, sem a kutyája nem tudja megítélni, ha más emberek hat lábnyira vannak tőle. “Állok a nyitott ablakok előtt, érzem a beáramló hűvös levegőt, és azon tűnődöm, mikor térhetünk vissza a normális életünkhöz” – írta nekem. “Szeretném újra megérinteni a világot.”
Kalauz a koronavírushoz
- Huszonnégy óra a járvány epicentrumában: közel ötven New Yorker-író és -fotós vonult ki, hogy dokumentálja az életet New Yorkban április 15-én.
- Seattle vezetői a tudósokra bízták a koronavírus elleni válaszlépéseket. New York vezetői nem.
- A túlélők segíthetnek a betegség gyógyításában és a gazdaság megmentésében?
- Mit árult el a koronavírus az amerikai orvoslásról.
- Követhetjük-e a COVID-19 terjedését és védhetjük-e ugyanakkor a magánéletet?
- A koronavírus valószínűleg több mint egy évig fog terjedni, mielőtt széles körben elérhetővé válik a vakcina.
- Hogyan gyakoroljuk a társadalmi távolságtartást, a beteg lakótársra való reagálástól az ételrendelés előnyei és hátrányaiig.
- Dr. Anthony Fauci, a fertőző betegségek szakértőjének hosszú keresztes hadjárata, amelyet Donald Trump és az amerikai nép közé szorítottak.
- Mit olvassunk, nézzünk, főzzünk és hallgassunk karantén alatt.