Interjú Gerald McRaneyvel, írta Chet Cooper
A televízión keresztül Gerald McRaney az elmúlt 18 évben rendszeres – és szívesen látott – látogatója volt az amerikai otthonoknak. Nyolc éven át játszotta a “Simon és Simon” című sorozatban a fékezhetetlen, mégis roppant szimpatikus Rick Simon magánnyomozót. McRaney ezután az ország kedvenc tengerészgyalogosa lett a “Major Dad”-ben, legutóbb pedig a “The Promised Land” című sorozatban alakította Russell Green családapát, akit a “Touched By an Angel”-ből ismert Martha Williamson készített. Mindhárom sorozat a CBS televíziós csatornán futott. Népszerűségét mutatja az is, hogy mind a “Simon és Simon”, mind a “Major Dad” a mai napig világszerte ismétlésekben kerül adásba.
McRaney-nek sikerült elkerülnie a tipizálás buktatóit azzal, hogy dolgozó színészként számtalan színpadi produkcióban, tévéműsorban és mozifilmben megfizette a tartozását. Az évek során a legkülönbözőbb karakterekben jeleskedett a farmertől a bérgyilkosig, az önbíráskodótól a vietnami veteránig, az ónyugati fegyverforgatótól a korrupt déli seriffig. Hátborzongató képessége van arra, hogy valósághűen magára öltse az általa játszott karakterek személyiségét. “Szeretem összekeverni és olyan szerepeket játszani, amelyek teljesen ellentétesek a típussal” – magyarázza.
A sikerhez vezető út nem volt gyors és könnyű McRaney számára. A főiskolai produkciókban és repertoárszínházakban eltöltött idő felkészítette őt azokra a kihívásokra, amelyekkel Hollywoodban töltött első éveiben szembesült.
McRaney a Mississippi állambeli Collinsban született, de felnőttként szerte a Magnólia államban élt. Apja, Clyde, aki vállalkozó és ingatlanügynök volt, sokat költözött családjával – feleségével, Ednával, lányával, Ann-nel és idősebb fiával, Buddyval – az államban. “Apa házakat épített, és amikor eladták őket, új városba költözött, így sokat tudok a szülőállamról” – mondta McRaney.
A színészet iránti érdeklődése akkor kezdődött, amikor a középiskolában focizás közben megsérült a térde, és úgy találta, hogy csak a drámaklubban maradtak elfoglaltságai. Az iskolai előadásokban nyújtott alakításain felbátorodva beiratkozott a Mississippi Egyetem dráma szakára. Egy évvel később abbahagyta az egyetemet. “Elsőéves koromban” – magyarázza – “hét nagy produkcióból hatban szerepeltem, és igazából nem tanultam többet, mint amennyit tudtam, amikor odakerültem, bár tudtam, hogy pokolian sokat kell még tanulnom”.
Miután egy New Orleans-i repertoártársulat meghallgatásán megbukott, a louisianai olajmezőkön és a Mexikói-öbölben lévő tengeri fúrótornyokon vállalt munkát. McRaney színészi álma azonban továbbra is megmaradt. Egy évvel később, 1967-ben újra elment meghallgatásra New Orleansba, és felvették színpadi asszisztensnek heti 125 dollárért. Végül szerepet kapott néhány produkcióban, és négy évig maradt a társulatnál, mígnem az állami támogatás csökkenése miatt kénytelen volt bezárni.
Miután Louisianában forgatott néhány alacsony költségvetésű filmet, McRaney Hollywoodba költözött, ahol taxizott, hogy eltartsa a családját és finanszírozza a színészi órákat, amíg szerepeket keresett.
McRaney-nek az a kitüntetés jutott, hogy ő volt az utolsó fegyverforgató, aki a “Gunsmoke” utolsó epizódjában Matt Dillon (James Arness) ellen lépett fel. “Ez egy gyerekkori álom volt, ami valóra vált” – mondja. “Felcsatolhattam egy hatlövetű pisztolyt, és kihívtam Matt Dillont. Nem tudok más olyan szerepre gondolni, ami ennyire jó érzéssel töltött el.” Szerepelt Wolfgang Petersen filmjében, a “The Never Ending Story”-ban is.
Miután McRaney elért egy bizonyos fokú sikert, elkezdett visszautasítani olyan pilótákat, amelyekről nem gondolta, hogy öt évig tudna velük maradni abban az esetben, ha sorozattá válnának. “Meg kellett fontolnom, hogy ez nem csak egy pilot – magyarázza. “Előre kellett gondolkodnom. Mennyire élvezném igazán, ha öt vagy hét évet köteleznék el arra, hogy ezen dolgozzak? Ha egy munkanélküli színésznek felajánlanak egy tévés pilotot, nem számít, ki vagy, csábít a jó kis aprópénz, amit meg lehet keresni. Ez távol tart a munkanélküliek sorától.”
A tehetsége és profizmusa annyira lenyűgözte a nagy tekintélyű televíziós producert, Philip DeGuere-t, hogy McRaney-t tesztelte a “Cigány harcosok” című sorozat pilotjához. A stúdió vezetői azonban ragaszkodtak hozzá, hogy nem illik bele a tévés hősök formájába. Helyette Tom Sellecket választották. Két évvel később, amikor DeGuere a “Pirate’s Key” pilotját készítette, amelyből később a “Simon és Simon” lett, valaki megkérdezte: “Mi van Gerald McRaney-vel?”. DeGuere visszaemlékszik, hogy McRaney “mindenkit levett a lábáról a teszt során”.
Amikor jött a “Simon & Simon”, McRaney nem habozott. “Szerencsém volt. Az elmúlt négy-öt évben olyan helyzetben voltam, hogy nem kellett pilótát vennem. Ezt elvállaltam, mert a forgatókönyv és az emberek fantasztikusak voltak. Soha nem ijedtem meg tőle. Miközben a pilotot csináltuk, láttam, hogy működik a dolog.”
A sorozat lehetőséget adott McRaney-nek a rendezésre. Különösen büszke egy általa rendezett szegmensre, amely a serdülőkori kábítószerrel való visszaéléssel foglalkozott. Abban a műsorban bemutatta, hogyan lehet a kábítószerrel való visszaélést deglamálni. Más filmgyártó szakemberek egy csoportjával megalakította a The Entertainment Industries Council for a Drug-Free Society (Szórakoztatóipari Tanács a Drogmentes Társadalomért) nevű szervezetet, amely a producerek, rendezők és színészek lobbizását tűzte ki célul, hogy a drogfogyasztás veszélyeit és ártalmait a film és a televízió segítségével kommunikálják. Ebben a szerepkörben tanúskodott a szenátus vizsgálati albizottsága előtt, hogy a szenátus jóváhagyja a csoport erőfeszítéseit.
Társszerzője volt a “Simon és Simon” “Azt hittem, vége a háborúnak” című részének is, amelyben Rick Simon poszttraumás stressz zavarban szenved. Rendezte a “Major Dad” több epizódját és a “Love and Curses” című tévéfilmet, ahol szintén ő volt az executive producer és társszereplője feleségének, Delta Burke színésznőnek.
Feleségével a New Orleans-i Vieux Carre-ban élnek, és van egy farmjuk Mississippiben, szülőhelye közelében. McRaney-nek három gyermeke van, Jessica, Angus és Katy. A természet szerelmese, szakértő kempingező, vadász és horgász.
ABILITY főszerkesztője, Chet Cooper néhány héttel az éves Media Access Disability Awareness Awards után készített interjút Gerald McRaney-vel, ahol a színész immár harmadik alkalommal volt ceremóniamester. Régóta támogatja a Media Access Office-t, és számos olyan produkcióban, amelyben részt vett, a fogyatékkal élő színészek szerepeltetését szorgalmazta. McRaney fia, Angus hallássérült.
Chet Cooper: Nem volt alkalmam sokat beszélgetni veled a Media Access Awards estéjén. Mi volt a benyomása arról az estéről, és hogyan viszonyult a korábbi alkalmakhoz, amikor Ön volt a műsorvezető?
Gerald McRaney: Amikor a szervezet elindult, közel sem volt ekkora. Rengeteg előrelépés történt. Jó látni, hogy most már ennyi castingos ember vesz részt a dologban… és munkába állítja az embereket. Egy casting igazgató különösen hangot adott annak, ami a kezdetektől fogva az én véleményem volt: ha a szerep azt mondja, hogy “ügyvéd”, mi a baj azzal, ha az ügyvéd kerekesszékben ül, vagy mankóval jár, vagy vakvezető kutyával? Ha nem kifejezetten egy Navy SEAL-nek szólt a szerep, akkor mi értelme feltételezni, hogy egy mozgásképes emberre van szükség a szerep eljátszásához?
CC: Még mindig arról van szó, hogy meg kell küzdeni azokkal a hozzáállásokkal, amelyek a jelek szerint továbbra is fennállnak.
GM: Furcsa dolog, hogy ez a hozzáállás jobban létezik a showbizniszben, mint odakint a lakosság körében. Az emberek nem fordulnak el egy tolószékben ülő ügyvédtől. Ha a fickónak az a híre, hogy ő a legjobb ügyvéd, akkor azt választják. De a showbizniszben valamiért még mindig vonakodnak azt mondani, hogy egy ügyvéd, egy orvos vagy egy lakberendező ülhet székben, vagy mankóval járhat, vagy vak lehet, vagy bármi más.
CC: Nem segítettél valamikor régen egy szervezet elindításában, ami a kábítószerrel való visszaéléssel foglalkozott?
GM: A Szórakoztatóipari Tanács a Drogmentes Társadalomért. Én benne voltam az alapító tanácsban, de voltak emberek előttem is. Ken Reed tulajdonképpen bevont engem is, amikor a Simon & Simon-t csináltuk.
CC: És mi a küldetésük?
GM: Nos, ez az évek során alakult ki. A kimondott küldetés akkoriban egyszerűen az volt, hogy a szórakoztatóipar befolyását felhasználva pontosan ábrázoljuk a drog- és alkoholfogyasztást. Mindannyian elismerjük, hogy nem akarunk cenzúrázni senkit. Ha megmutatunk valakit, aki öt pohárral iszik, mielőtt beülne egy autóba, mutassunk rá, hogy ilyenkor nem lesz belőle A.J. Foyt. Ha valaki drogozik, mutassunk rá, hogy ez milyen hátrányokkal jár. Tudod, ne hagyd, hogy az emberek csak úgy lazán, következmények nélkül használják ezt a cuccot.
CC: Szerinted sikeres volt a szervezet?
GM: Ó, szerintem már az elején sikeresek voltunk. Például a Dallasban rámutattunk a producereknek, hogy minden alkalommal, amikor az emberek hazajönnek arról a farmról, az első dolog, amit csinálnak, hogy elmennek a bárba. Erre ők azt mondták: “Tudod, igazad van. Erre még csak nem is gondoltunk.” Nem mintha az ivást akarták volna népszerűsíteni, csak egy kényelmes találkozóhely lett az emberek számára. És amikor elgondolkodtak rajta, azt mondták, hogy “ennél jobbat is tudunk”. Nem nagy ügy, de szerintem egy kicsit csökkentette a befolyást.
CC: Ma is működik még?
GM: Ó, igen. Mi vagyunk az egyik olyan erő, ami miatt a színészek bekapcsolják a biztonsági övet, mielőtt elindulnak a rosszfiút üldözni a kocsiban… vagy megszünteti a cigarettázás egy részét a tévében. Bár én dohányzom, de attól, hogy én hülye vagyok, nem jelenti azt, hogy másnak is annak kell lennie.
CC: Nem úgy tűnik, hogy manapság több a dohányzás a filmekben?
GM: Hát nem furcsa. Hollywoodban már egy bárban sem lehet dohányozni, mégis a filmekben mindig mutatnak dohányzó embereket. Én ezt nem értem.
CC: Úgy tűnik, hogy a droghasználat a filmekben is növekszik.
GM: A Showtime-on a “Rude Awakening” a droghasználattal és az alkoholfogyasztással foglalkozik, de az egész arról szól, hogy “milyen szörnyű helyen találod magad”, és mindezt humorral teszik. Tehát még mindig van negatív következménye. Nincs elkápráztatva. Nem szórakoztató. Felébredsz valakivel, akivel esküdni mernél, hogy még soha életedben nem találkoztál. Ez nem egy jó hely. Szóval, másképp kezelik a dolgot, mint amikor mi kezdtük. Amikor elkezdtük a szervezetet, a drogokat még úgy ábrázolták a filmekben, mint a fiatalság egyfajta elbűvölő részét. Mostanában egyre több olyan dolgot látunk a filmekben, és különösen a televízióban, ahol olyan emberekről van szó – akik már nem olyan fiatalok és nem olyan elbűvölőek -, akik még mindig tönkremennek, az életükkel együtt.
CC: Szóval, úgy érzi, hogy az írók és a producerek követik az üzenetét?
GM: Még egyszer, ahogy mondtam, nem próbálunk senkit sem cenzúrázni. Ha szerinted a drogok királyak, rendben. Csináld meg azt a filmet. Nem fogunk megállítani, vagy megpróbálni megállítani, de másokat arra bátorítanánk, hogy egy kicsit felelősségteljesebben ábrázolják a droghasználatot.
CC: Lát némi átfedést a Media Access és ez a szervezet között?
GM: Nos, bizonyos értelemben…….