1966 februárjában Hunt repülőjegyet foglalt egy rövid londoni útra, ahol ideiglenesen őrizetbe vették, mielőtt egy fogolytársa megadta neki kapcsolatai adatait, köztük John Shepherdöt, aki a Ready Steady Go! című televíziós műsorban dolgozott. Shepherden keresztül találkozott Kenny Lynch-csel, majd statisztaként szerepelt Michelangelo Antonioni Blow-Up című filmjében. Hunt azt mondta, hogy az 1960-as évek Londonjában “bármi lehetségesnek tűnt.”
Rövid ideig a skóciai Edinburgh-ban élt, mielőtt visszatért Londonba, ahol Alexis Korner “Free at Last” triójának háttérénekese lett. Ezután találkozott és rövid kapcsolatot kezdett John Mayall zenésszel, aki Mayall “Marsha’s Mood” és “Brown Sugar” című dalait inspirálta. Bár Hunt jelzi, hogy nem volt nagy zenei tehetsége, Angliába érkezése után 18 hónapig énekesnőként dolgozott, azzal a szándékkal, hogy megkeresse a hazautazás költségeit.
Házasság Mike Ratledge-dzselSzerkesztés
1966 végén Hunt találkozott Mike Ratledge-dzsel a Soft Machine-ból. Huntnak gondjai voltak a vízumhosszabbítással, hogy Angliában maradhasson, és megkérte Ratledge kezét. Ratledge és Hunt 1967. április 15-én házasodtak össze. A Soft Machine-nek rengeteg fellépése volt, és nem volt idő nászútra, de Ratledge és Hunt két hónapot együtt tölthettek, mielőtt a zenekar még abban az évben Franciaországba indult. Hunt 1991-ben azt mondta, hogy ő és Ratledge soha nem fogták egymás kezét, és soha nem csókolóztak, bár “…húsvétra eljön. De ezt neveztük mi ‘házasnak'”. Bár ők ketten jó barátok maradtak, Hunt szerint a boldog házasság titka az, hogy “azonnal szét kell válni”. Amikor Hunt és Ratledge elérte a 40. házassági évfordulóját, Hunt felhívta Ratledge-et, és tréfásan azt mondta: “Meg kellene újítanunk a fogadalmunkat.”
Zenei karrierSzerkesztés
1967-es házassága után Hunt énekesi munkát vállalt Long John Baldry Bluesology nevű együttesében, a billentyűs Reg Dwight mellett. Meghallgatásra jelentkezett Ratledge Soft Machine nevű zenekarába is, 1968-ban pedig rövid időre csatlakozott a The Ferris Wheel nevű együtteshez.
Hunt ugyanebben az évben Angliában országos hírnévre tett szert, amikor “Dionne”-ként szerepelt a Hair című rockmusicalben, amely kasszasikert aratott a londoni színpadon. Huntnak mindössze két sornyi dialógusa volt a Hairben, de nagy médiafigyelmet keltett, és fotója számos újságban és magazinban megjelent. Fényképe szerepelt az eredeti londoni produkció plakátján és műsorfüzetén, amelyet Justin de Villeneuve fotózott. Az ő 1968-as fotója helyettesítette az eredeti lemezborítót is, amikor a Readers Digest 1976-ban újra kiadta a lemezt Európában. Hunt szerint a szerep tökéletesen illett hozzá, kifejezve azt, aki valójában volt. Ő volt az egyike annak a három amerikainak, akik a londoni show-ban szerepeltek, és amikor a show elkezdődött, nem volt szerződése a fellépésre. Amikor a show megnyílt, olyan sok történetben szerepelt, hogy azonnal szerződést ajánlottak neki.
Hunt 1969 augusztusában fellépett a Jazz Bilzen és az Isle of Wight zenei fesztiválon a “White Trash” nevű kísérőzenekarával. Hunt első kislemeze, Dr. John “Walk on Gilded Splinters” című dalának Tony Visconti által készített feldolgozása 1969-ben jelent meg a Track Recordsnál; kisebb sláger lett. Egy album, a Woman Child (szintén Tony Visconti producere) (Németországban Desdemona címmel jelent meg) 1971-ben következett. 1977 májusában egy diszkódalokat tartalmazó album jelent meg Németországban Marsha címmel. Ezt a müncheni Musicland stúdióban vették fel, és Pete Belotte volt a producere (Giorgio Moroderrel együtt számos Donna Summer album társproducere)
Hunt 1969-ben találkozott Marc Bolannal, amikor elment a stúdióba, ahol Bolan együttese az “Unicorn”-t vette fel. Tony Visconti azt mondta, hogy amikor Bolan és Hunt találkoztak, “látni lehetett a fénysugarakat, ahogy a szemükből egymásba ömlöttek….. Szokatlanul korán befejeztük a felvételt, és Marc és Marsha kéz a kézben sétáltak ki az éjszakába”. Hunt szerint a kettejük közötti kapcsolat nem csak a fizikai vonzalmon alapult, bár arra is emlékezett, hogy kereskedelmi ismertsége ellentétbe hozta Bolan filozófiájával, miszerint “a komoly zenei művészet… az ismeretlenség által érvényesül.”
1971-ben, lánya, Karis születése után egy ideig szerepelt a Catch My Soul című musicalben, és játszott Peter Cushing és Christopher Lee mellett a Drakula Kr. u. 1972 című filmben. Lemezszerződést kötött a Phonogram Records-szal, és saját zenekarát, a 22-t vezette, amelyet a lemezcég ragaszkodott ahhoz, hogy “Marsha Hunt’s 22” néven tüntessen fel. A zenekar tagja volt Hugh Burns gitáros, akivel Hunt három évig élt együtt. A zenekar turnézott, kiadott két kislemezt, a “Medusa”-t és a “(Oh No! Not) The Beast Day”-t, és felvettek egy sor demót, melyeken nagyrészt Hunt által írt dalok szerepeltek. Ezek később Németországban és Lengyelországban albumként jelentek meg, Attention! Marsha Hunt, bár Hunt egy vele készült 2020-as interjúig nem tudott a megjelenésről. A 22-es zenekar feloszlott, miután ellopták a felszerelésüket és Hunt lánya megbetegedett.
Hunt 1973-tól Sarah Warddal közösen vezetett egy népszerű késő esti rádióműsort, a Sarah. Marsha and Friends című műsorát a londoni Capital Rádióban. Szintén 1973-ban a brit Melody Maker magazin által szervezett, a nők zenei életéről és a fekete nők előtt nyitva álló lehetőségekről szóló panelbeszélgetés tagjaként Hunt azt javasolta, hogy a fekete nőknek ki kell használniuk az iparágban az “oldalsó ajtót”, “törvényes képviselőként” kell belépniük, mielőtt saját feltételeik szerint zenét csinálhatnának.
1976-ban két funk-pop kislemezt adott ki, amelynek producere Steve Rowland volt, majd a következő évben kiadott egy albumot, Marsha címmel, amelynek producere Pete Bellotte volt, és amelyet később úgy jellemzett, mint “zenei eltávolodást, amelynek semmi köze nem volt a saját ízlésemhez”. Az 1970-es évek végén Los Angelesbe költözött, és egy punk rock által befolyásolt zenekar, a Marsha & The Vendettas frontembere lett. Onnan Ausztráliába költözött, és felvett egy kislemezt, a “Pleasure Zone”-t, amelyet David Dundasszal írt és Ricky Fataar producerrel készített.
ModellkedésSzerkesztés
Három hónappal a Hair megnyitása után Hunt a Queen brit high-fashion magazin címlapján szerepelt, az első fekete modellként, aki a címlapon szerepelt. 1968-ban Hunt meztelenül pózolt Patrick Lichfield fotósnak a Hair megnyitója után, és a fotó a brit Vogue 1969. januári számának címlapján jelent meg. Majdnem 40 évvel később Hunt ismét meztelenül pózolt Litchfieldnek, öt héttel azután, hogy eltávolították a jobb mellét és a nyirokmirigyeit, hogy megállítsák a rák terjedését. A fotó a 2005-ös Undefeated című könyvének borítóján is megjelent, amely a rákkal vívott harcáról szól. Örült, hogy ilyen eltérő körülmények között dolgozhatott együtt a fotóssal, bár önéletrajzában értetlenségét fejezte ki, hogy miért nyomtatták újra olyan gyakran a fotót. Huntot Lewis Morley, Horace Ové és Robert Taylor is fotózta.
Kapcsolat Mick JaggerrelSzerkesztés
1991-ben Hunt azt mondta, hogy akkor találkozott Mick Jaggerrel, amikor a The Rolling Stones megkérte, hogy pózoljon a “Honky Tonk Women” reklámhoz, amit ő visszautasított, mert “nem akart úgy kinézni, mint akit éppen az összes Rolling Stones átvert”. Jagger később felhívta őt, és kilenc-tíz hónapos viszonyuk kezdődött. Christopher Sanford Mick Jagger című könyve szerint: Rebel Knight című könyvében Hunt azt mondta Frankie McGowan újságírónak, hogy Jagger félénksége és esetlensége megnyerte őt, de kapcsolatuk többnyire a magánéletben zajlott, mert társasági életük nagyon különböző volt. 1970 novemberében, Londonban Hunt életet adott Jagger első és egyben egyetlen gyermekének, Karisnak. Hunt szerint a pár tervezte a gyermeket, de soha nem állt szándékukban együtt élni. Tony Sanchez Up and Down with the Rolling Stones című könyve szerint Jagger fontolgatta, hogy megkéri Hunt kezét, de nem tette, mert nem gondolta, hogy eléggé szereti Huntot ahhoz, hogy egész életét vele töltse, míg Hunt a maga részéről nem gondolta, hogy eléggé összeillenek ahhoz, hogy kielégítően együtt éljenek.
1973-ban, amikor Karis kétéves volt, Hunt a londoni bíróságon kérte a Jaggerrel szembeni kapcsolattartási végzést, de végül peren kívül megegyeztek. Jagger “ostobaságnak” nevezte a keresetet. Beleegyezett, hogy létrehoz egy vagyonkezelői alapot Karis számára, és heti 17 dollárt fizet a lány eltartására, amíg el nem éri a 21. életévét, de megengedték neki, hogy jegyzőkönyvben tagadja az apaságát. 1978-ban Hunt apasági pert indított Los Angelesben, heti 580 dollárt követelve, és azt, hogy Jagger nyilvánosan igényt tartson a lányukra. Hunt akkoriban munkanélküli volt, és segélyt kapott az Aid to Dependent Children-től. 1979-ben Hunt megnyerte az apasági pert, mondván, hogy “csak azt akarta, hogy 21 éves korában elmondhassam a lányomnak, hogy nem hagytam, hogy az apja elhanyagolja a felelősségét”. Az évek során Jagger közel került Karishoz; elvitte nyaralni a családjával, amikor a lány tinédzser volt, részt vett a Yale Egyetem diplomaosztóján és a 2000-es esküvőjén, és ott volt a kórházban a fia 2004-es születésénél. 2008-tól kezdve továbbra is találkozott vele és családjával. Egy gyermek kötődésére hivatkozva Hunt azt mondja, hogy még mindig találkozik Jaggerrel, de Jagger édesanyjával szorosabb a kapcsolata. 1991-ben Hunt jelezte, hogy nyitva hagyta az ajtót Jagger számára, hogy visszatérjen a gyermekéhez, és csodálta, hogy megtette.
Az életével kapcsolatos pletykákról szólva Hunt elmondta azt az apokrif történetet, hogy egy partin odament Jaggerhez, és elmondta neki, hogy szeretné megszülni a gyermekét: “Ezt biztos az interneten olvastad. Az egyik ok, amiért nem távolíttattam el, az az, hogy ez a bizonyíték arra, hogy az internet tele van abszolút baromságokkal. Annyiszor írtak már rólam nevetséges dolgokat, hogy ebbe már bele se menjünk.”
2012 decemberében Hunt eladott egy sorozat szerelmes levelet, amelyet 1969 nyarán írt neki Mick Jagger. A leveleket a londoni Sotheby’s adta el. A levelek 182 250 fontért (301 000 dollárért) keltek el.
“Brown Sugar “Edit
Christopher Sanford írja Mick Jagger című könyvében, hogy amikor a Rolling Stones kiadta a “Brown Sugar” című dalt, azonnal megindult a találgatás, hogy az Huntra vagy Claudia Lennear soulénekesnőre utal. A Real Life (1985) című önéletrajzi könyvében Hunt elismerte, hogy a “Brown Sugar” róla szól, néhány más dal mellett, és ezt a tényt megismételte az Undefeated (2006) című könyvében is. Amikor Huntot 2008-ban az Irish Timesnak adott interjújában arról kérdezték, hogy mit érez a dallal kapcsolatban, azt mondta: “
Szintén ő volt a címadó Marsha Robert Wyatt “To Carla, Marsha and Caroline (For Making Everything Beautifuller)” című dalában, amely az End of and Ear című albumról származik.