Ez azt is lehetővé tette számukra, hogy a sorozat ne tűnjön túlságosan egy adott pillanathoz kötöttnek – nincs például olyan epizód, ahol a Portlandia polgárai a Fehér Házban uralkodó jelenlegi káosszal foglalkoznak. “Nem igazán tudjuk elválasztani attól a kortól, amelyben írunk, de ez mindig is egy olyan sorozat volt, amely azt vizsgálta, hogy az emberek hogyan teljesítenek bizonyos kategóriákat” – jegyzi meg Brownstein. “Hogyan adják elő az emberek a fehérséget? … Hogyan performálják a párkapcsolatot? Hogyan performálod a heteroszexualitást?”
És ezért, magyarázza a sorozat társalkotója, úgy döntöttek, hogy néhány kiválasztott, szerethető csodabogárra koncentrálnak, akik meghatározzák a sorozat szokatlan érzékenységét. Ott volt Toni és Candace, a passzív-agresszív feminista könyvesbolt-tulajdonosok; Nina és Lance, akiknek a kapcsolata mindent feltárt a biztonságos szavaktól kezdve azon át, hogy mi történik, ha a partnered ál-intellektuálisokkal barátkozik; és Kath és Dave, akik szó szerint mindenért, ami velük történt, szuper duper pörgősek voltak.
Népszerű a Rolling Stone-on
De ahogy Brownstein arra készül, hogy elrakja a parókákat és maga mögött hagyja a Portlandia-t, a város furcsa lakói közül melyik fog neki a legjobban hiányozni? Kik voltak azok a karakterek, akiket szeretett – és kik azok, akiknek a játéka nem fog neki különösebben hiányozni.
Nina és Lance
A nyolcadik évadban végre kiderül Nina és Lance eredettörténete – és benne van egy találkozás egy burleszk klubban, Jeff Goldblum bűvészt játszik, és egy arccserélő eljárás a la Face Off. “Lance és Nina esetében minden, amit velük csinálunk, tartalmaz egyfajta furcsaságot” – magyarázza Brownstein. “Ezen a butaságon belül azonban megpróbáltuk kiemelni a komolyságot és a szívből jövő minőséget, mert nagyon édes, hűséges, vonzalom van kettejük között….. Egy ilyen bizarr világon belül meg akartuk találni a módját annak, hogy valóban két emberről szóljon, akik egymásra találtak, és szinte bármire hajlandóak, mindent megtesznek azért, hogy a másik életében maradjanak. A két karakter esetében ez a kombináció egy nagyon klasszikus romantikus trópus: “A világ végére is elmegyek érted”. Ez, és ‘Mit jelenthet ez, ami igazán butaság?'”
Brownstein azt is elmondta, hogy Lance volt az egyik kedvenc karaktere, akit a sorozat nyolc évada alatt játszott. “Egyszerűen vannak dolgok, amiket nőként teszünk, hogy nőként viselkedjünk, például keresztbe tesszük a lábunkat… egyszerűen úgy érezzük, hogy kevesebb helyet kell elfoglalnunk a szobában” – mondja. “Amikor Lance-t játszottam, rájöttem, hogy eredendő jogomnak érzem, hogy helyet foglaljak a szobában. Ez a szabadság, a magabiztosság és a bocsánatkérés nélküli személyiség gyakorlása … ez hiányozni fog, még akkor is, ha az ő férfiassági változata nem az, amit én fejlettnek mondanék. De érdekes volt felfedezni.”
Kath és Dave
A sorozat nagy részében Kath – az überintenzív Kath és Dave párosból – volt Brownstein kedvenc karaktere, akit játszott, “egészen addig az évadig, amikor már annyira untam őt, mert annyira furcsa. Kath és Dave egyszerűen minden helyzetben 10-nél kezdődik. Annyira felpörögnek. Látom az embereket … gyakran látod őket repülőn vagy repülőtéren vagy autóban, valahol a sorban, és ez csak ez a külső aránytalanság a haragban bármilyen helyzet miatt.”
Szóval mi változtatta meg a véleményét? “Idén megcsináltuk a Szabadulószoba című szkeccset … és Fred és én is rekedtünk a szkeccs végére” – mondja. “Csak rohangáltunk és üvöltöztünk. Az ezekhez a karakterekhez szükséges testiség…. idén rájöttem, alig várom, hogy levegyem ezt a műcopfot, és soha többé ne legyek Kath.”
Drew és Andy
A Portlandia ugyan mindig is a liberális szívét viselte az ingujján, de soha nem kötődött nyíltan egy adott politikai pillanathoz. De más módon is feltárták, hogy mi történik a nagyvilágban – mint például Drew és Andy, a férfiak jogaiért küzdő aktivisták, akik először a hetedik évadban tűntek fel olyan gusztustalan, de a Reddit-en teljesen megnézhető hangzatos mondatokkal, mint “a férfiaknak is szükségük van biztonságos terekre” és “hirtelen úgy érzem, hogy hirtelen kisebbségbe kerültünk.”
“Már volt két karakterünk, akik megtestesítették a felháborodás módját, akik a dühöt köznyelvként használták, és ez volt Toni és Candace” – magyarázza Brownstein. ” a világ úgymond felzárkózott egy bizonyos fajta dühkitöréshez, amivel ők rendelkeztek. Egy új duót akartunk felfedezni, akik érezték a kitaszítottság érzését, és láttuk, hogy ezek a fehér cis férfiak először testesítik meg ezt a fajta elnyomottság érzését – azt mondanám, hogy nagyon félrevezetett érzéseket. De ők magukévá tették a marginalizációnak ezt a nyelvét. A fehér, heteroszexuális férfiak hirtelen úgy érezték, hogy ezt az örökséget, ami annyira adott volt… megfosztották tőlük”. Mégis, azt mondja, “az ötlet nem az, hogy célponttá tegyük őket, és ne gúnyoljuk ki őket, hanem hogy megpróbáljuk megtalálni az együttérzés szálait azzal kapcsolatban, hogy kik voltak ezek az emberek.”
Fred és Carrie
Brownstein és Armisen is a sorozat nagy részét azzal töltötték, hogy önmaguk eltúlzott változatát játszották, bár azt mondja, hogy “egyáltalán nem volt átjárás” a páros és a fiktív énjük között. “Annyira különbözőek, így elég könnyű csak karakterként gondolni rájuk. Sokkal hiszékenyebbek, mint Fred és én a való életben. Van egyfajta naivitás, amivel azt akartuk, hogy rendelkezzenek, hogy a Portlandia világában mozoghassanak – egyfajta kíváncsiság és optimizmus. A legtöbbször azt hiszem, ők csak egy másik verziója voltak a mi létezésünknek.”
Mégis, néhány forgatókönyv, amibe Carrie és Fred keveredett, IRL tapasztalatokon alapult. “Az egyik dolog, ami szerintem olyasmin alapult, amit mi is átéltünk, és amit szerintem mindenki átél, az a hosszú búcsú epizód” – mondja. “Az, amikor Fred éppen ezekre a bulikra visz engem, és el kell búcsúznia mindenkitől, mielőtt elmegyünk. Ez egy egész július 4-i epizód része volt, amikor a polgármester fegyvereket vásárol a dark webről”. (Polgármester úr, talán maga hiányzik nekünk a legjobban.)
Toni és Candace
A Portlandia két legismertebb karaktere, az egykori feminista könyvesbolt-tulajdonosok, Toni és Candace, a szkeccsműsor futása alatt igencsak sokat fejlődtek; eredettörténetüket az ötödik évadban önálló epizódban mesélték el, amelyet a Working Girl ihletett, és a … könyvesboltok vérengző világában játszódott a kilencvenes években? “Én írtam azt az epizódot, és egyértelműen ez volt az egyik legkedvesebb epizódom az egész sorozatban” – lelkesedik Brownstein. “Szerettük volna feltárni, hogy kik ők, és mélyebben megismerni a motivációikat és a történetüket. Az első ötletünk az volt, hogy a második hullámon keresztül jöttek fel, vagy akár bejutottak volna, például punkzenekarokba a kilencvenes években – ezt kutattuk egy darabig. Aztán úgy döntöttünk, hogy a meglepőbb, váratlanabb verzió az lenne, hogy így kezdték, hogy a vállalati világban kezdték. Szerették a könyveket – olyanok lettek volna, mint ezek a vállalati nők, akik egymásnak feszültek a nagyobb ernyő alatt, hogy hogyan hat rájuk a patriarchátus.”
A sorozat végére Toni és Candace visszavonult, és megtanulják, hogyan navigálják a kapcsolatukat a könyvesbolt határain kívül. (A való életben a portlandi bolt, amelyről a WWF-et mintázták, megszakította a kapcsolatot a sorozattal, ami a tulajdonosok szerint “nettó negatív hatással volt a környékünkre és Portland egész városára.”)
“A feminizmusuk annyira félrevezető” – mondja Brownstein. “Ez aligha a második hullám. Ők olyan értelemben feministák, hogy az ember azt kérdezi: Hogy jutottak el ehhez a filozófiához? Úgy tűnik, hogy az ő értelmezésük eléggé téves. Úgyhogy azt gondoltuk, nos, ennek van értelme.”
“Még akkor is, ha Toni és Candace feminizmusának változata számomra nem volt kifinomult és hibás” – teszi hozzá. “Tetszett, hogy olyan karaktereink voltak a sorozatban, akik szemérmetlenül feministák voltak. Számomra ez hatalmas eredmény.”